A 60. évforduló margójára, avagy vannak, akik mindig az aktuális segget nyalják!
Komolyan arra gondoltam még a múlt héten, hogy felemelő hangvételű blogot írok az 1956-os forradalom 60. évfordulója kapcsán. Nem is akartam megemlíteni, hogy az 50. évfordulót miért és hogyan „sikerült” a felbőszített ki tudja kiket, ki tudja kik (aki figyel azért pontosan tudhatja) által felkorbácsolt indulatokkal, tankelkötős, gyújtogatós, TV székházat és rendőröket támadós utcai zavargásokkal „megünnepeltetni”.
Arról szerettem volna írni, hogy 22-én milyen autóbuszos túrán vehettem, részt az Együtt szervezésében, ahol történészek, szemtanúk meséltek az Forradalom eseményeiről, ahol meglátogattuk a nevezetes helyszíneket és Nagy Imre Emlékházban Nagy Imre unokája kalauzolásában kissé többet is megtudhattunk magáról Nagy Imréről, mint nagyapáról, mentalitásáról, arról a moszkovita kommunistáról, aki talán mindig kilógott abból a sorból és aki amikor ismét szükség volt rá, pontosan tudta a feladatát. És akinek az utolsó szó jogán elmondott mondatai így értek véget: „Kegyelmet nem kérek!”
Aztán arról akartam írni, hogy 23-án délelőtt a Vértanúk terén Nagy Imre szobránál Molnár Tibor barátom ünnepi beszédében többek között ezt mondta:
Hatvan évvel ezelőtt elsősorban a mindennapok szabadságának a hiánya kellett ahhoz, hogy egy érvényes erejű többség azt mondja: ELÉG VOLT. ELÉG VOLT a propagandát harsogó híradásokból, ELÉG VOLT a gőgösen hatalmaskodó elvtársakból, ELÉG VOLT a másként gondolkodó karakterek legyilkolásából, ELÉG VOLT az elcsalt választásokból és az egypártrendszerből, ELÉG VOLT a nemzetgazdaság tönkretételéből, ELÉG VOLT a kárunkat és javainkat akaró idegen nagyhatalomból, ELÉG VOLT nemzeti hagyományaink lábbal tiprásából és nagyon ELÉG VOLT a személyi kultuszból is.
És persze aktualitásról is szólt:
A véres ’48 és véres ’56 után a vér nélküli ’89 végül elhozta a vágyott nyugati demokráciát és szabadságot. Mégsem tudtunk élni vele, mert hagytuk, hogy egy erőszakos csoport és annak vezére magát a nemzeti érdekek egyedüli képviselőjének hazudva elfoglalja és a saját képére formálja a magyar államot. Azóta ömlik ránk a propaganda; a Nemzeti Együttműködés Rendszere fortélyos félelemmel igazgat és sejtszinten mételyezi a közéletet; az atomerőművekkel házaló usankás ügynökök pedig már a konyhánkban vannak. A saját stadion, az oda vezető aranyáron épült kisvasút, a kreatív rokoni és haveri közbeszerzések, vagy éppen a hatalom számára kínos ügyeket megíró újságok gazdasági köntösbe bújtatott felszámolása is egy olyan új személyi kultusz része, amire ’56 magyarjai, fiatalok és idősek, vidékiek és fővárosiak, munkások és értelmiségiek mind azt mondanák: ELÉG VOLT!
És a beszéd után virágokat helyeztünk el a kádári árulás áldozatának szobránál.
Aztán eljött a délután és felülírt minden, amit a véleménynyilvánítás szabadságáról, a demokráciáról és emberi méltóságról gondoltam (jó, nem napjainkban, mert azért csak itt élek, hanem úgy általában)!
Meg sikerült tapasztalni, hogy egy jogállamnak nevezett országban, egy kádári korszakot is megszégyenítő rendőri készültséggel biztosított helyszínen van hatalom - jelen esetben a Valton Security emberi - ami a rendőrség felett áll és ők mondhatják meg, hogy ki is léphetne be a Parlament elé! Láttam, hogy a színpad előtti kordonok közé milyen biztonsági ellenőrzésen keresztül juthattak be a felbuszoztatott emberek (csak a Puskás Akadémia 3 busszal szállította a nagyérdeműt. A zárt kordonon belüli teret így is, jó ha félig sikerült megtölteni.). Láttam, miután ruházatellenőrzés után (sok értelme nem volt, mind két sípom megmaradt), azért sikerült bejutni a térre, ahogy közvetlenül mellettem nyugdíjasok ütlegelnek egy fiatalembert, mert sípolt. Hallottam, ahogy nyugdíjasok, arról beszélnek, hogy ezeket - már mind a sípolókat – halomra kellene lőni! És persze megtapasztaltam, hogy orbán megjelenésekor az átmentett egyik síp milyen élesen és hangosan tud szólni a többi 1000-1500-al együtt!
Gondolom a tévében, a neten megnézte mindenki az összes videót, amik az események közepette készültek. Ami elgondolkodtató, hogy talán egy olyan képsor van, ahol fiatalabbak egymással hadakoznak. A képek döntő többségén nyugdíjasok ütik a fiatalabbakat. Azok a Kádár-rendszerben szocializálódott nyugdíjasok, aki vélhetőleg 1990 előtt „hatalmas ellenállóként” május elsején vidáman masíroztak a Felvonulási téren és tapsoltak a Sztálin szobor talapzatára épített emelvényen bőszen integető MSZMP káderek előtt. Talán még párttagok is voltak, talán munkásőrök is! Lassan visszatérünk az 1990-es állapotok előtti helyzethez. Az emelvényen egy volt ifjúkommunista mondja a beszédét, lent a volt állampárt kiszolgálói-kollaboránsai tapsolnak és ütik azokat, akik nem értenek egyet!
A fent leírt halláskárosodás előidéző hangzavar miatt csak töredéke jutott el hozzám a beszédnek (később elolvasva túl nagy veszteség azért nem ért), de Orbán valami olyanról beszélt, hogy a magyarok mindig tudtak élni a kivívott szabadságukkal.
Hát nem!
Ha élni tudtak-tudtunk volna vele, akkor ma nem egy olyan rendszerben élnénk, ahol egy hatalommániás önkényúr és bandája a saját kénye-kedve szerint hoz döntéseket, törvényeket és pudingszilárdságú alaptörvényt, ahol a választási törvényt úgy alakíthatják át, hogy a kisebbség rá tudja erőltetni magát a többségre. Akkor olyan országban élnénk, ahol egy bukott népszavazást nem lehetne győzelemnek beállítani, ahol egy miniszterelnök nem merné kiejteni a száján, hogy a kisebbség miniszterelnökének, tehát nem az ország miniszterelnökének tekinti magát!
Ne felejtsük el a putyinizálódó vezetésünk mellett azt a tényt, hogy amikor is az oroszoknak közvetlen közük volt a történelmünkhöz, az vérbefojtott forradalmakat és megtorlás sorozatot jelentett. És most a volt Kommunista Ifjúsági Szövetség alapszervezeti titkára a többi volt MSZMP és KISZ tagokkal együtt, megint Oroszország érdekcsoportjához tartozó Magyarországot akar építeni.
Ne hagyjuk!
(képek: saját készítésűek és internetről letöltöttek)
